Az ébredés előterében, Mentor, Marosvásárhely, 1996.

LÉLEKVESZTŐN

Rosa
Kompromisszum
Körforgás
Fonák áhítat
Terra incognita
Valaki van
Újabb történet régiekről
Ma elcsodálkozol
Invocatio
Egyenlő eséllyel
Lélekvesztőn
Fénykígyó
Anima
Garabonciás
Illeték
Írás

APRÓSÁGOK DICSÉRETE

Apróságok dicsérete 1
Stigma
Kis esti csend
Egymás árnyékában
Derengés
Engedj időznöm

Pipacsmezők
Chanson
Átkelés
Apróságok dicsérete 2
Kitelt a hold
Jel
Miközben éppen érkezel
Sámánének
Indián nyár
Amennyi hátravan még
Intés

MÁSOK LÉLEGZETÉBEN

Félúton
Kényszer
Családfa
Ellenpont
Várnak rád
Határ és fordulat
Áthallás
Pontosság
Vértestvér
Terra incognita 2
Késlekedő
Elrugaszkodás
Füst
Hold
Spirál
Zene
Rosa

Rosa

olyan
álmaim
egyike volt
amelyek sosem
térnek vissza

egy vézna sápadt kisfiút
láttam a hídon állni
s mintha

értettem volna azt a szót is
amit hangtalanul mondott

...

a következő pillanatban
valami történt
nem
emlékszem

nem maradt
csak a rózsahullás
az ébredés eloterében

Kompromisszum

élni kimódolt varázsige nélkül
fogyatkozóknak nem keresni címet
kihagyni szótagot kiszórni rímet

becsavarodni tárgyak árnyékába
csonthéjú erő mögé ha kétkedésen
segítene az elalvás magánya

holdak leszálltát beismerni hátha
elérhetetlen éjek ébenében
egy alabástrom torony teste épül

Körforgás

miképpen ág levélre és gyümölcsre
miképpen szénre aranyra a föld
fényre sötétedon a hold karéja
sziklára szél ha homokban süvölt

miképpen árra apályra a szikla
miképpen ágra levélre homok
kilobbant holdra hovös éj-kalitka
úgy emlékezik rád minden dolog

visel magán magáért maga helyett
mert te lehetsz te vagy az egyedül
amiből életre-halálra telhet
ami magassal méllyel elvegyül

visel mint elsőutolsó szerelmet
mert ami elvész benned megkerül

Fonák áhítat

ismerni csended
miért volna jó

miért ne lennél
olyan mint a fák
mint okkal szétszórt
ezerívű kőben
tisztaság

miért ne lennél
olyan távoli
mint bármi más
mi bármit átitat

miért ne lennél puszta vádirat
vagy út ami a semmiben kutatva
járható

Terra incognita

hálókkal babrál arcomon a szó
visszhangra benned
szálak zizzenése kel

ha felfedeznéd
sejtenéd: a rend
rád sem figyel

a pillanat
későn lerajzolt kis
térképe vagy te is

az is véletlenül
egyetlenegyszer
amikor lenni végképp
nem igyekszel

Valaki van

ahogyan én őt
engem is
valaki dúdol szüntelen

nem ejti már zavarba hogy
ugyanaz történik velem
újra és újra

ahogyan
lélegzik úgy tart énekén
dadogna olykor nélkülem
akár zenéje nélkül én

Újabb történet régiekről

voltam
időnként kóboroltam
megfoghatatlan hátterekben

később
szakadtan
itt ragadtam
elrajzolt arcok egyre nőttek
és lestük egymást szakadatlan:
kiből lesz még több

másból
fehéren annyi
könnyű gyásztól
nem élt az élet:

tenyérnyi vízbe rótt a nap
varázsigéket

Ma elcsodálkozol

bevallani:
mi mindent tudsz a fűről
az összekúszó esti vonalakról
a hőtől tágult tompa levegőről
nem érdemes

ma inkább bólogatsz
és integetsz és kinézel a képből
bizonytalanságod nem ejted el
hogy minden archoz hozzánőjön árnya

ma úgy viselkedsz mintha rádtalálna
rajzolt világuk fém-éleivel:
a mozdulatok jó szögét betartod
és rezzenetlen tűröd hogy erőd
bőrük szikár szavára nem felel

ma sürgető színektől eltekintesz
így jó időben jó helyen leszel
jó nyugalomban mint az összehajtott
levél amiről megfeledkezel

ma átadod magad: egy ékezettel
megtoldod tested enyhébb szigorát
ma óvatos vagy s elcsodálkozol:
valami mégis moccan odaát

Invocatio

más csendből jössz
másként bánsz a szavakkal
bőröd az érintésről másként vélekedik
folyosókon más idegen fordul meg utánad
tétova járásodban más űr más a hatalma

vékony a szál ami kapcsol
hozzád más egeket fűz
arcod másként műveli fények színe-fonákját
más nehezékkel méred a kincseidet s már
át nem adod soha másnak a mozdulatot
amit itt most más szeme rád szab

Egyenlő eséllyel

gyenge kötélen jártam
az éj felezővonalának
árnyékom kis terhe alatt csak
foszlani illett

míg igyekeztem szokni
a túltelített levegőhöz
szokni a súlyhoz
hordani mint a sokáig
elzárt tárgyakról lesodort por
hordja sajátját

új árny járta helyemben
járta gyanútlan az éjszaka táncát

Lélekvesztőn

aki elindult
félúton megállt
féltő tenyérrel
fogta fel a port
a visszatérőt

akit elsodort
egy őszi éj mint őszi éjszakát

akit tüzével felkoholt a hold
akiben percig összegyűlt a tűz
annak nyomában érkezőket űz
a fény mely mindig másutt kóborolt

aki a csendet úgy találta meg
akár a vándor álma lábnyomát
az csak suhan vizen világon át
annak szavából holtak értenek

Fénykígyó

három irányból hívtak
végül a fényre jutottál

árnyékod felölelheti bárki
te mégsem

útközben lemaradt
lélegzeted emberi csendje

távoli lett ez a tárgy
a kimért feledésben

távoli lett ez a csend ez a táj
ki se látszik a fényből

nincs ami összefutó vonalak
testét idevésse

távolság jeleit felidézni
utad nem elég már

összekuszálta nyugalmad
a kígyóbőr zizegése

Anima

egyszer megélem egyszer gondolom
egyszer leindul száraz torkomon
ha gyenge még kihull az ujjbegyen
virága itt is ott is megterem

ha elhibázom visszaránt lefog
egyszer kitérek egyszer fordulok
megír lerajzol arcommal legyint
vonásaimtól egyszer eltekint

magasba tartja pontos testemet
egyszer keresztel egyszer eltemet
felér szememmel megköti a szót
az utolsókért visszavonhatót

az utolsókért innom ad s ha vét
betölti léptem légüres terét
a félelemben oldalamhoz ül
lélegzetem közében összegyűl

Garabonciás

nézd
kibomolva növények csapzott fürtjei
kúsznak a földön a szélbe repülnek

tengeri kígyókként tekerednek
utánam a porban kéklő tincseim

ismét minden amit sose hordtam
minden messzire nyúló
súlyos fürt-csiga itt van
rejtelmes vonalával igyekszik
föl nyomaimban

visszatapad rám
minden egyszeri szál ami elhullt:
most eleven lesz s hozzáhajlik
a bőrömön átsejlő erezethez

mindinkább fakuló
törlendő körvonalakkal
járom amit még
senki se járt be miattam
sűrűsödik csak utak
ki nem ismert rejteke rajtam

Illeték

hangok gerezdje: surranó
kibélelt tompa hangok
idegek szomja éhe
körül terítve gonddal

szakadt az ing a kendő
alacsony égre csattog
a még a már közében
gyűrött gömbölyű fényes

hangok keresztje: éles
feloldhatatlan hangok
körül az illetékes
vörös fehér narancsszín:

vésett tenyér
a testnek fegyelme
és esendő körvonalakkal átjárt
égbolt szárnyverdesése

Írás

félárnyék félhang félkör
éjtől nappalig feleút
arcom csonka nap
arcod csonka hold
fényében olvashatatlan

súlytalan érő órák:
régről adatott avatás
ez: akaratlan
önként alakult írás:
sűrű sorokkal beterít

holdat nappal
arcot arccal egybevegyít

Apróságok dicsérete 1

a dolgok akkor összezsugorodnak
kis hely marad meg abban eltűnök
talán csekélyebb félelem teríti
fölébem egyszer szürke vásznait

amikor apró voltuk nem kecsegtet
szelídítőket tudom: emiatt
a halandóság lassanként kifoszlik
a szem elől tévesztett szövetekből

tudom: az aprók félelme alatt
törékenységben izzik majd a kör
amelynek érintetlen álma még
megmentheti az óriás csodát

a szertelent
ami kívül maradt

Stigma

bőrömbe forrt az összegyűrt
majd mégis kisimított tájban
a változatlan amiből kiváltam
úgy hiszem

nem ám
ott állok én ma is
s mint általában épp olyan sután
az érzékelés belső fókuszán
kis éji állat

fölém hajol a hang az íz a szag
meleg van itt és minden olyan messze
esik a világ földi teste
érinthetetlen

talán létezik
valami múltból lélegző szabály
ami a formán mégis áttűnik
s a pórusokhoz jó utat talál
hisz érkezik

Kis esti csend

arc mögötti hosszú árny
táguló pupilla
végenincs a mozdulat
pókfonálon fönnakad

csont ha zúg ha vékonyul
leheletnyi este
jár fölötte túl korán
mintha késlekedve

mintha messziről fanyar
mégsem ismeretlen
ízeit szuszogva már
küldi-bontja kis halál
s kis szelét a verdeső
pilleszárnyú ég

arc mögötti hosszú árny
nyújtózkodna még

Egymás árnyékában

hívlak ha úgy hiányzom
neked mint nekem senki

az vagyok aki akkor
szerettél volna lenni

amikor az utolsó
történetet mesélted

magadról s nem magadnak
amikor utolérted az árnyakat

azóta az vagy aki utánam
becsukott szemmel lépked

vagyok az egyetlen ki
nyomon követhet téged

s mert egymás árnyékában
már nem tudunk csalódni

sosem leszek hibátlan
sosem leszel valódi

Derengés

az ami immár el sem veszhet
ahogy egy tárgyat megneveznek
ez érdekelne

persze más is:
ópiumillat penge ánizs
felleghajó a szemhatáron

odaevezni bármi áron
vagy csak lehorgonyozni minden
megfoghatatlan percnyi hitben

lebegni
mint tavon az erdő
olívazölden felderengő
szeszélyes arca

arc és hínár:
az ami el sem veszhet immár

Engedj időznöm

vegyél magadhoz ahogyan a bort
a reggel hűvösét a kenyeret
a keretbe nem foglalható tájat
amint lehet

tegyél el apró dolgaid közé
engedj időznöm ott egy keveset
felejts el lassan észrevétlenül
amint lehet

felejts magadban ne törődj velem
viselj mint bőrödön fehér heget
hogy növekedjem majd a pórusokkal
amint lehet
vegyél magadhoz ahogyan a szó
még ismeretlen ízeit veszed
takarj be gondod rejtett vánkosába
amint lehet

Pipacsmezők

mutasd nekem ha még lehet
a szélsöpörte tág mezőt
a moccanó rezgőfüvek
legyezte lusta levegőt
csak annyi áttetsző eget
mutass amennyit játszva is
a földtől pár arasznyira
elbír kerengő ujjbegyed

mutass páncélos mag körül
egymásra hajló íveket
az évszakot mutasd amint
megérleli a díszletet
egy képet adj amit a szél
fejed fölött majd átszakít
s csak szórja rád pipacsmezők
elillant lepkeszárnyait

Chanson

ha volna őszi mozdulat
késői egy azonnal
feltartanám a tagjaid
tanácstalan karommal
töprengenék az ég alatt
az ég leszállna rám
te fennakadnál elnagyolt
szerelmem ágbogán
szemhéjad ujjad íve mint
lehelet hajlana
amerre vonná holtaid
derengő hajlama
amerre vonná holtaim
megkésett engedelme
és ajkainkról őszi hold
kettős karéja kelne

Átkelés

keletről jöttem
vadmadár kísért
idegen füvek fűszer-illatával
követte súlyos esti tájaim
s amerre égtáj égtájnak szegült
függtem a hold hulló hajszálain

keletről jöttem
fémes csillogás
övezte arcom ajkam ujjbegyem
figyeltem széllel merre domborul
a táj figyeltem ágak bánatával
s ő elszegődött őszi gondomul

Apróságok dicsérete 2

valamit adnék még neked:
mákszem nagyságú verebet
tengeri sünt törött csigát
kallódó szarvaskoronát
ösvényt bozótosat noha
tudod már:
nem visz sehova

amit egy pille itthagyott:
tétova hangot illatot
parányi színes szirmokat
takard be álmos arcodat
mit bárki rögvest elfeled:
mindenből azt a keveset

Kitelt a hold

figyelted árnyékod mögül
ha törzsem néha elcseréltem
libegtem szalma-szenvedélyen
az estet öltve köntösül

most est alatt ujjaddal írsz
a homlokomra védjegyet
alatta mélyen hallgatok
kitelt a hold s a napszakok
szerény jogát ki védje meg

ki sáfárkodjék szerteszórt
árnyékainkkal s hol legyen
a hely ahonnan mindig más
irányba indul életem
ívéről új elágazás?

Jel

amíg a túlsó oldalon bolyongsz
csuklómban csuklód moccanását érzem
az órák hulló hangjaitól távol
egy érintésen

elszáll a nap s a bennelévők súlya
leülepedni gyűl a levegőben
kibontja kelyhét mozdulatod bennem
szökik előlem

minden vonásom mialatt a szív
kis bűntudattal közelít a csonthoz
valami jelnek léteznie kell
talán feloldoz

Miközben éppen érkezel

csodálkozom hogy ennyivel
kevesbedett a súlyod
bár néha még a bordarács
szívemre ráfeszül
s csak azt tudom
hogy egyre fogysz
belátható terekben
hogy egyre több teret befogsz
a csontokon belül

csak azt tudom hogy ívesül
és néha zengve szólal
egy rossz idegszál ott ahonnan
élve távozom
ahonnan élve máshová
szivárog át a sorsom
miközben éppen érkezel
ha rádcsodálkozom

Sámánének

körös-körül az égen
beér a felleg éhe
bogozza rám a tájat
szelek viharverése
ezüstfonal keríti
a hajló almaágat
barázda fut a holdon
felizzik belesápad

barázda fut a holdon
idő előtti égen
idő előtti szélben
a hold tüzét kioltom

Indián nyár

elillanóban
fénye visszaint
előle csengve-bongva
rebbennek szét a hangok
míg elrendezed őket
mélységeid szerint
szakítsz talán időt
hogy elnézd azt a színt
ott azt az éji bíbort
amint felnő a fákon

s hogy elsimítsd a hűvös takarót
amit a szél a vízre
s a csillagokra rávon

Amennyi hátravan még

cserélem arcod
tagjaid lehántom

heversz karomban
ág törékeny ágon

heversz halottan
érkezésed eljő

utolsó nem hogy is
lehetsz az első

gondod zugában
ezt-azt megzavarnék
annyit se várj
amennyi hátravan még

Intés

elalvásom éjszakáján
hozta csendem könnyű lépte
pókfonálú keszkenőkkel
ébredésem elcserélte

bár csak illat volt a teste
suhanását máig hallom
máig fénylik álmos arcom
ahol ujja érintette

ahol mégis tetten értem
káprázatos érkezésben
csuklója köré csavarta
pókfonálú ébredésem

percre perc az év kilobban
egyre tisztul arca bennem
látom amint visszapillant
int és viszi ólmos testem

Félúton

egyiket már
másikat még tudom

a dolgok közt
időzöm félúton

hordom hiányuk
kényszerképzetét

már nem emlékszem
melyikük a tét

Kényszer

a fonalat
egyszerre elveszítem
az események hangszerelnek engem
itt és most
illetve ott és akkor
az első igazi utolsó percben

állnom kell szótlan meztelen
egy zárójel terében tétlen
zizeg a csend a türelem
immár a játékot sem féltem

állnom kell étlen kialvatlan
reámszilárdult mozdulatban
kicsalni testből türelemből
a szünetet a szüntelenből

Családfa

üzennek néha
pár hangot csupán
a színek enyhe változását érzem
és szellemujjaik hűvös nyomát
emlékezetem légüres terében

elhallgatok
hosszan beszélgetünk
járok fel-alá száguldó vizekben
voltam már kő madár fa és leszek
voltam már az is ami nem lehettem

szerettek engem
tekintetük rejtett
csillámait szerettem néha másban
valamit mindannyiuk elfelejtett
nem adhatom tovább amit találtam

nyomon követnek
most leginkább egymást
rajzolják ágyékom mélyrétegébe
míg homlokomra egyre súlyosabban
ereszkedik a sima ólomérme

Ellenpont

a mozdulatok tűz alól
megtérnek vallatóra fognak
vonások törnek sokasodnak
pillanatonként változol

kirakja arcod-homlokod
nem-alabástrom igen-ében
míg szótlanságát felfogod
a tér lélegzetvételében

míg eltalálsz a házukig
a szavak kétszeresre nőnek
a múlt a csonton átbukik
arcába pillant a jövőnek

Várnak rád

ne azt meséld ami a napot tölti
ne használd szád szemed füled
az év magát az előzőbe ölti
továbbáll nélküled

gyűjtöttél - hordd a perc tövébe vissza
derék medence térd és nem ruha
a jelzéseket idővel beissza
bőröd felébredt univerzuma

meghallják végül amit elgondoltál
vonásaidhoz visszahajlanak
közvetlenebbek már az elgondoltnál
és távolabbiak

szálláscsinálók féltett szóközökben
eltelt idővel összebékítők
lélegzetedbe öltözötten állnak
a kapuszárny előtt

Határ és fordulat

élő a kép a torpanó erő
napok közül magát nem oldja még
s a pontosító égi hordalék
a fény mögül még nem tolult elő

de mintha fogy türelme
mintha hátrál
töprengve áll a mélyülő határnál
két napba néz középen valaki
félig-mosollyal lassan visszaszámlál

Áthallás

mikor az árnyék elindult felém
ha megbicsaklott elviselte vállam
sok ág hajolt fordult sok arc utánam
az emlékezet földi tengelyén

füvek között helyemre nem találtam
sok furcsa név ragadt rám idegen
szavak körébe vitt igézetem
maradtam ott is akkor is hazátlan

mikor levéltől lassan elszakadt
a suttogás és földre hullt a fény
az emberélet útjának felén
kigyúlt a lomb s én megnémultan álltam

Pontosság

csak azt: fenyőfa hogy hasad
nap merre tűz meddig miért
sziklában merre fut az ér
a zajban hogy kövesd magad
csak azt tudod: a hang hová
hajolt a víz honnan szakadt
függőleges kövek között
a méretek hol alszanak
vonal vonalba hol talál
a pengeárnyék merre jár

csak azt tudod: ha célba ér
földtől vagy égtől függ az él
s hogy még valódi még remek
babonák nem kísértenek

Vértestvér

zajnak sincs maradása
mélyül a ránc tenyeremben
bokrosodik bordáim közt
az erő mert
néha középen ahol
egymásba szaladnak a csontok
féktelenebbül sajdul
s tán tömörebben

néha szuszogva a földre terít
s keseríti a holdat
csonka törékeny máskor
testvér módra vigyázza
testvér módra vigasztal
udvara nő a szívemnek
két szemem udvara tágul
zajnak sincs maradása

Terra incognita 2

ma sár kövek és fellegek
emlékezete volt a nap
sok földi szín egymásra hullt
amikor elgondoltalak
és összehúztam egy kicsit
a színeid magam körül
ma más irányba folyt a csend
s egy szó kivillant meztelen
akár a kő ha az iszap
a zivatarnak megterem
akár a fény ha áthasít
a fellegen és rádmutat
ma megkövülten áll a hold
és attól félek rámszakad
valami furcsa vonzerő
növekszik itt a váll alatt
s minden halálnál hangosabb
szívdobbanás nyomába ér
ma ereimben másfelé
indult a vérem
s rádakadt

Késlekedő

valami tartomány
betű és hang között
a kéz a szem világa
ha benned zúgva éled
nem hallgatod de érzed
ha csendtől csendig ér
rajtad keresztül
érted

valami indokoltan
időző érkezés
fölébed nő a fénye
mások lélegzetében
hogy késsen egyre késsen
mi másra volna gondja
hozzád sietne mégsem

valami kupolákat
feszítő mozdulat
időtlen vonuláson
ha áthajolni vágyik
ha visszaint a fényből
egy elveszett világ
s megőriz mindhalálig

Elrugaszkodás

megindul reggel dél és éjszaka
lazítani reámkapaszkodókon

az emlékezés szóhasználata
nem változik
a dolgaim feloldom

de elviselem-e tekintetét
ha távozáskor sorra visszanéz
ha egyszer mégsem szavát szórja szét
hull majd a test a túlontúl nehéz

hull majd az ólmos elcsitult anyag
csak tollpihe ha nem kíséri hang
alóla egyre halkabban zenél
a vélt giling-galang

Füst

elhajolt a szikla teste
vízre szállt egy kőszirom
szűk mederben könnyű árnya
mintha füstre volna festve

mintha nyíló ív tövében
észrevétlen intene
ágazó fa égi ága
s imbolyogna ösztövéren

imbolyogna: leng a táj is
ég fölött és ég alatt
villanásnyi résbe rándul
felnyalábol rajta átvisz

átemel majd visszahullat
víztükörre visszaejt
összevonja keskeny ajkát
s mint a füstöt elfelejt

Hold

fehér füvekre hull a harmat
a hajlatokban összegyűl
amíg az arca földerül
a táj vakító teste hallgat

a fák bevonják ágaik
belülről mindnek szárnya nő
s e törvényből kibújt erő
röpíti torzult árnyaik

veszett iramban ellobog
egy óriási vad madár
nyomában illat-éj szitál
és benne szédülten forog

forog forog a csonka hold
időnként mintha felnevet
kacagja bénult testedet
s az álmot is mit elrabolt

Spirál

csont a csontot szólítja-vigyázza
csend a csonthoz megtérni kísérel
moccanásom mások moccanása
szó a szótól alig-alig tér el

hosszú télben hosszú éjszakában
érdes arcok forgolódnak bennem
tájaikból túl korán kiváltam
elmaradtam álltam elsiettem

vigyázatlan mozdulatuk voltam
történetük sorközében éltem
hagytam őket félszavakba szórtan
hullni csendem légüres terében

ott a csontom tömörségén innen
hallgatásuk hűvösen sugároz
messzi térből ahol sose voltam
visszaindul önmagához minden

Zene

azóta csak fehér virág fehérebb
csak ujj derék halánték vékonyabb
a csend alatt átlátszó hangszerek zenélnek
s hajlékonyak

magukhoz visszahajlanak az esték
elzümmögik az alvó színeket
a súly történetét s hogy elfeledték
az íveket

az összeomló ámulatok ívét
s most üvegből van minden mozdulat
érinthetetlen s nem tudják az ízét
s a csend alatt

átlátszó testű hangszerek szitálnak
fehér zenét s az ajkak álma mély
azóta mintha súlyosan ziláltnak
tűnik az éj

Rosa

késő volt már
alig-alig derengett
a szürke fény a folyosó falán

azt tudta csak:
lehetetlenül hosszú
és nincs kilincs a zár túloldalán

feleúton
egy üvegváza, benne
a felzavart víz csobbant-hallgatott

a távolodó
éles sziluettje
vitte a színt a rózsaillatot

Ugrás az oldal tetejére