Sturm László: László Noémi: Százegy. Kortárs, 2004., 8. sz.
Sturm László
László Noémi: Százegy
Erdélyi Híradó – Fiatal Írók Szövetsége, 2004
László Noémi negyedik verseskötetének látszólag semmitmondó a címe, és csak a benne lévő költemények számára utal. A kerek szám feltűnő kerülése azonban hangsúlyozza a véletlenszerűséget és az esetlegességet, másrészt jelzi valami újnak a kezdetét, a határon való átjutást (hasonlóan A könnyűség című vers ismétléssel nyomatékosított „ezeregy”-éhez). A kötet világa ezzel a kettősséggel értelmezhető: a beszélő (a költő, a lírai én) az adott valóság esetlegességével szembesülve mindig túllát – talán túl is lép – egy igazabb valóságba.
A túllépés esélyét a szemlélődés teremti meg. A szemlélődésben a világ és a személyiség egylényegűnek mutatkozik, egymásra hangolódik, és az összhang elhozza az erőltetés nélküli derűt és nyugalmat. „A világ mindensége” (Kései lavírozás), „a fényes végtelen” (Hasadék) távlata kiemeli a jelenségeket – köztük az ént – az értelmüket kikezdő elszigeteltségből. A dolgok nem eszközként, hanem a maguk céltalan kapcsolatkészségében ötvöződnek az igazibb valóságba: „úgy tesz, mintha még mindig egy darabban / élne. Ezek vagyunk mi ketten: / tárgy és tekintet nyugalma, ha végre / már egyiküknek sincs rendeltetése.” (Tárgy és tekintet) A szemlélődést, az eszményi átlényegülést a legtisztábban és talán a legnagyobb művészi erővel a Semmi himnusz fejezi ki. A „mintha” kötőszóval bevezetett feltételes, hasonlító mondatok érzékeltetik, hogy ez az élmény a szokásos fogalmakkal nem írható le, de a köznapi mégis számos jobb-rosszabb analógiát kínál az igazihoz, tehát a valóságszintek inkább egységet alkotnak, mint ellentétet. Bár ez az egység csak paradoxonokban ragadható meg („Mintha az előbb volna az után” stb.). (A logika érvénytelenségéről egy külön vers is szól, a Vélemény).
Milyen hát
ez a különböző valóságszintek egységében létrejövő
igazi létállapot, amellett, hogy alapjában megragadhatatlan?
Semmiképpen sem mozdulatlan egység: a változások harmóniája, talán maga a változás. Az És,
és, és nemcsak a címbe emelt
kötőszóval érzékelteti az állandóan megújuló
kapcsolódások (és az őket előkészítő szétválások)
folyamatát, hanem a különböző szinteket összekötő fa,
eső és fénysugár motívumaival is, így
hitelesítve az utolsó két sorban megfogalmazott felismerést:
„és felfedezte minden tört egész / a változások
csillagrendszerét”.
„Tárgy és tekintet”, jelenség és jelenség egymásba fodrozódása elbizonytalanítja az objektum és szubjektum megszokott viszonyait – ha nem is személytelen, mert a személyesség inkább erősödik, de egyfajta alanytalan beszédmódot eredményez. A határok elmosódását és az állandó alakulást érzékeltetik a metaforák és a szinesztéziák (például: „valami máriakék égi mézre / vagy málnaízű sűrű szenvedésre” – Türelem). Hasonló szerepet kap a versek ritmusa is. A hagyományos formákat részben nagy szabadsággal kezelő, nagyobb részben pedig kerülő és csak ritmusemlékekből, rímekből bontakozó (szabad) versek, ezek a mindig csak alkalomra szóló egyedi megoldások szintén a folyamatos alakulás jegyében értelmezhetőek.
A létformaként megvalósuló szemlélődés mindenesetre a maga teljességében talán egyszer sem jön létre a kötetben. Annál nagyobb jelentőségük van az olyan hozzá hasonló, de csak másodlagosnak tekinthető jelenségeknek, mint az álom és az emlékezés. A szemlélet itt is uralkodik, és képes kiragadni a mindennapok meghatározottságából, de csak előszobája az igazi létezésnek, mivel a gondokkal együtt a valóságot is elveszíti. A költő sóvárogja a dolgok emlékké alakulását, de tudja, hogy az így nyert világ – bár ez sem kevés – csak esztétikai. Az emlék és az igazi szemlélődés valahogy úgy aránylanak egymáshoz, mint a hold és a nap. Mindkét motívum fel is tűnik a megfelelő helyeken. A nap például a Semmi himnuszban („Mintha már nem érhetne ártalom. / Hirtelen semmi súly a vállamon. / Mintha köldököm mögött sütne a nap”), a Kicsit a földön-ben („Nézem a napba fordult gerezdet: / csordultig van olajos türelemmel”), A Bolondban. A hold pedig többek között a kötet egyik legszebb versében: „Majd emlékezni jó lesz. / Egy árnyék. Tegyük el. // Egy hajszál, egy szelence. / Egy napsütötte tér. // Egy lépés. Egy tenyér, / erő sötétje benne, // csiszolt kő, tört üveg, / kimondhatatlan színek, // mély szakadék az égen, / ölében méla hold, // a holdon annyi emlék, / amennyi odatéved – // majd emlékezni jó lesz: / milyen milyen volt minden, // mint éjmeleg tenyérben / az ifjúság.” (Milyen milyen)
