Pallag Zoltán: Noémi bárkája. Árgus, 2004., 6. sz., június.

Pallag Zoltán

Noémi bárkája

Hát, nem tudom. Kissé csúnyára sikeredett László Noémi Százegy című új verseskötete. A borítón egy kést tartó nő, valószínűleg maga a szerző látható. Kit készül megölni ez a nő? Nem tudom eldönteni, hogy egy vérig sértett, megalázott, bosszúéhes nőt látok éppen a gyilkolás előtti pillanatban, vagy egy öngyilkos hajlamú kamaszlányt. Akárhogy is, semmi jóval nem bíztat ez az üveges, mindenre elszánt tekintet. Kinyitom a könyvet, talán megtudom a választ, meg aztán arra is kíváncsi vagyok, hogy miféle erők munkáltak a mélyben, amelyek idáig juttatták a költőt.
Az egyik meghatározó erő a versírás kényszere lehetett. Szinte hallom ars poetikáját: verset írni szükséges, élni nem szükséges. Erre gondolok legalább is, amikor írásait olvasom, csakhogy László Noémi, úgy érzem, nem ezzel a kötetével kerül majd be a magyar irodalom halhatatlanjai közé. Versei számosak - ahogy ezt a nem túl fantáziadús címből is kikövetkeztetheti az olvasó -, de nagyrészt középszerűek. Akár egy reneszánsz kismester alkotásai, amelyek a múzeumok raktáraiban porosodnak. Nem, semmiképpen nem mondanám ezeket rossznak, de ha e fiktív képeket egy Raffaello, vagy egy Tiziano mellett állítanák ki, hamar kitűnnének hibái, de még a viszonylag kevésé ismert Giovanni Bellini, Mantegna vagy Piero della Francesca mellett is (és nem véletlenül nem szóltam Leonardóról és Michelangelóról). A kötet a kvalitatív poézistől a kvantitatív felé látszik elmozdulni, ami még a líra szupersztárjainál sem számít bocsánatos bűnnek.
A másik problémám a személyesség kérdése. Ugyan alanyi költészetet látok, mégsem látom a személyes érintettséget. Ahogy Jorge Luis Borges írta: "az emberek szívesebben hallanak személyes, konkrét dolgokról, mint általános, elvont témákról." Az első szám egyes személy a kötetben a legtöbbször nem találkozik a megéltséggel. Személyes perverziómnál fogva azok a versek fogtak meg, amelyekből egyfajta privát báj szivárog elő. Az pedig csak véletlen (?), hogy ezek mind szerelmes versek. Ilyen a Szép üzenet (p. 39.): "Egyáltalán: ne adj. Annyi se kell, / amennyit gondolod, hogy elveszel, / amennyi gondolod, hogy jár nekem. / Csak lélegezz szépen tovább, / szivem." Az ilyen típusú, már-már Szilágyi Domokos-i magasságokban, vagy éppen mélységekben lebegő versektől (Friccshimnusz, Folyton rettegve stb.) sajnos nem hemzseg a könyv. A megéltség helyét valamiféle életunt hangulatot árasztó líra veszi át, ami persze nem értékítélet, de ez a költészet igencsak messze van - minden szempontból - Petri György csömörlírájától.
Meglepően gyorsan választ kaptam a bevezetőben feltett kérdésemre is, olvassák csak (Török-tatár kapcsolat): "Hadd legyek egyszer én is halálangyal, / hadd ontsak egy kis vért, az angyalát, / úgy is sajátom az, elő a karddal - / nohát, micsoda mészárlás, nohát... - / leginkább mégis magamra haragszom / és rajtam kívül nincs más, aki lát..."
Ez a borítóra rímelő vers akár a kötet kulcsverse is lehetne, csak hát több gond is van vele. A címmel kezdeném. A mű elolvasása után is teljesen megmagyarázhatatlan számomra a cím és a vers összefüggése. Az élet értelmét említeni egy versben..., nos ilyet már az elsős gimnazista költőpalánták sem csinálnak. ("nyilván továbbra is komolytalan / szögből veszem szemügyre életem. / Értelme így egészen más, ha van.") A fenti strófában pedig először kijelenti, hogy a saját vérét ontja, majd miután mészárolt (de kit?) megjegyzi, hogy leginkább magára haragszik. Nem kis képzavart okozva a jóhiszemű olvasónak. Úgy ír, mint akinek mindegy a halál, sőt - paradox módon - a halál az életcélja, mintha az lenne az egyetlen lehetséges út. Csak hát megint itt van ez a megéltség-kérdéskör. Újra csak Petrivel hozakodnék elő, aki a halála előtti utolsó évben, tudva tudván, hogy az lesz az utolsó, sem tudta sztoikus legyintéssel elintézni azt, aki őt intézte el. Ennek a küzdelemnek, kedélyállapot változásnak a lenyomata az Amíg lehet című kötet.
Az öngyilkossággal való fenyegetőzés több versében is feltűnik (Lépés, Nyitás stb.). Ha ezek a gondolatok a vers kedvéért lettek leírva, akkor újfent hitelességi kérdések vetődnek fel, ha viszont a költő komolyan gondolta, megpróbálnám lebeszélni róla. Nagy butaság lenne ez a pubertás hozzáállás, hiszen most jelent meg a negyedik verseskötete, ami pedig ilyen fiatalon, harmincegy évesen szép teljesítmény.
Igazán egyik vers sem ütött szíven, hogy aztán újra és újra elolvasva ízlelgessem pontosan, szépen egymás mellé rakott szavait. Kicsit olyan ez a kötet, mint egy metafizikus tájat ábrázoló Chirico festmény: hideg és üres. Nem szívesen sétálnék benne. Ezért összegzésképpen csak annyit mondhatok: László Noéminek megjelent még egy verseskötete.

László Noémi: Százegy. Erdélyi Híradó Kiadó,
Kolozsvár; Fiatal Írók Szövetsége. Budapest, 2004