Fried István
Mai líránk százegy verse
László Noémi negyedik verseskötetéről
Akad ugyan vállalkozó,
aki a magyar líra jelenkori tendenciáit igyekszik fölmérni, kijelölni azt
a "főirányt", amelyhez mérhető (a túlnyomó többséget képviselő) megannyi
mellékirány, csakhogy az általában nagy energiabefektetéssel készült
áttekintések legföljebb az "anyag"-nak egy töredékét képesek elhelyezni
egy szükségszerűen prekoncepcióval konstruált rendszerben; arra pedig
nemigen történik kísérlet, hogy a roppant mennyiségű (és természeténél
fogva egyenetlen) verseskötetekből kiolvasni vélt tendenciák egy tágabb,
nagyképűen szólva: európai kontextusban helyeződjenek el. Inkább az olyan
elemzések bizonyulnak használhatóknak, amelyek egy-egy kiemelkedőnek
tetsző vers- és költőtípus köré, mellé vázolnak föl (megint úgy mondanám:
természeténél fogva ideiglenes érvényességgel bíró) líraváltozatokat,
illetőleg különféle, egymással szembesíthető líra-változatok együtteseként
gondolják el a magyar líra főbb(?) áramlatait. Ilyenkor aztán rendszeresen
kitetszik, hogy a magyar líra-elemzés "terminológiája" általában
szegényesebb, mint a magyar líra poétikai-retorikai, szüntelenül változó,
hozadéka (amely részint elfelejtett, nem kanonizált, sosem kanonizált
versek, verslehetőségek kortársi emancipációjával, más ízben a lírai énre
vonatkozó költői előfeltevések kimozdításával, ironizálásával, a lírai
"te" megteremthetetlenségével, a líra "epizálásával" hol messze meghaladja
a várakozást, hol nem felel meg egy önmagát korszerűnek vélő líraelmélet
igényeinek); de írhatnám úgy is, hogy a műfaji átlépések új műfajok
létrehozódását segítik; megemlékezhetnék arról is, hogy szinte gyanússá
vált a nem játékos versalkotás, és látványossága okán előtérbe kerülnek az
intertextuálisan "telített" költői szövegek; az agrammatikus textus
jórészt több izgalmat okoz, mint a grammatikai szabályoktól csupán a
poetica licentiával eltérők; a szójátékos "technika" túlságosan könnyen
törte át a valójában alig létező ellenállást. Arról nem is beszélve, hogy
például a dalszerűség egyre inkább többnyire önmagától elidegenítve, a
kabaré énekvers műfajához közelítve, chanson-szerűségében képzelhető el,
bizonyos megfontolások szerint. S bár a különféle pályázatokra,
ösztöndíjak elnyerésének reményében áttekinthetetlen mennyiségű vers,
verseskötet születik meg, egyre problematikusabb (akár éves antológiák
alapján) kortársi líráról megnyilatkozni anélkül, hogy ne lényeges
mozzanatok, fontos kezdemények, utóbb kihagyhatatlannak bizonyult pályák
kárára történnék az említett fölmérés. A leginkább azok a pályák, szerzők,
kötetek kerülik el a kritika, az olvasók, az antológia-összeállítók
figyelmét, akiknek művei a divattal, az ünnepelt szokással, a
pillanatnyilag becsült eljárással vagy szembehaladva, a maguk költői
világának bejárására törekednek, vagy valójában az első kötettel
megcélzott úton lépegetve líraiságuk lehetőségeinek változatain
töprengenek el, e változatokat kísérletezik ki; és lényegében változatlan
hangon szólnak a többedik kötet-megszólaláskor is, ám a hangra lelés vágya
egyben minduntalan folyamatban lévő törekvés a hang föllelésére, a
meghatározott körben érvényes hangnem próbáira.
László Noémi negyedik
kötete, a százegy verset tartalmazó Százegy című kötet 2004-ben
jelent meg, s az első kérdés az lehetne, megjelenhetett volna-e korábban
is. Hiszen ennek a költészetnek ismerői és kedvelői (gondolom, főleg
Erdélyben nincsenek kevesen, első kötetei ugyanis [jó visszhangra leltek]
olyan verseket olvashatnak, amelyek mintha ismerősen csengenének, az első
megközelítésben úgy tetszik, mintha ehhez hasonlókat már az előző
kötetekben olvastak volna. A magam részéről (aki a fiatalabb korosztályú
erdélyi költők első és többedik kötetét szívesen veszi kézbe, írjam ilyen
elmélettelenül: tehetségük, mesterségbeli tudásuk, kötetszervező
képességük, humoruk, deretorizáltságuk vagy éppen ellenkezőleg, olykor a
tragikus iróniához közelítő retorizáltságuk okán: s ez a futólagos,
felsorolásszerű megállapítás szintén hibáztatható, mivel fontos
változatokról nem látszik tudomást venni!) László Noémi új kötetében
finoman érzékeltetett, lassú elmozdulást konstatálok az eddigiekhez
képest, a lírai én mintha továbbra is dalszerű formákba rejtőzne, de ez a
fajta rejtőzés "előre engedi" az áttételezés "retorikáját", ez a fajta
rejtőzés a lírai én megalkothatóságába vetett bizalom megingásáról
tanúskodik, méghozzá olyan módon, hogy a versek egy részének egyes szám
első személye az ön-megszólítással (vagy a másik, a nem kevésbé
rejtőző-rejtett másik) megszólításával kétséget ébreszt a ki beszél?,
kihez beszél? kérdéseire adható válasz ügyében. Ismétlem: László Noémi
lírájában nincsenek látványos fordulatok, önmegtagadások, ön-átírások, nem
tételez egy felettes (hajdani?) én-t, akit az új vers félre-olvasna, netán
kiutasítana a versvilágból. Inkább a maga versvilágának olyan további
"benépesítésé"-re, körbejárására vállalkozik, amelynek során az ismétlés
vagy az ismétlésnek ható a tapintatosan előadott eltérésekre derítene
parányi, másutt valamivel erőteljesebb fényt. Ami továbbra is kétségtelen:
László Noémi az erdélyi poéták ama sorába sorolható, akik Dsida Jenő óta
az ut musica poesis-t össze tudják kapcsolni a mesterségnek szinte
kifogástalan tudásával; akik pontosan tudják, mivel lehet kezdeni, zárni a
szöveget, hogy versként hasson; ugyancsak tisztában vannak azzal, hogy
mindez mégsem elég a vershez, ez csupán előfeltétele annak, hogy a vers
külső alakja (mondjuk így) "vonzó" legyen. Mert bár ez utóbbi kijelentés
ellen fölhozható, hogy az alul-retorizáltság, a szubkulturális elemek
bevonódása a lírába nem feltétlenül igényli a vonzó külsőt (sőt, nem
egyszer e "vonzó" külsőség ellenében határoztatik meg a vers), akár a
korszerűtlenség, a késő-"Nyugat"-osság vagy a manapság kevéssé értékelt
Újholdasság számára fontos "techné" László Noémi számára sem
látszik elveszíteni jelentőségét. Azzal a hozzáadással állítom ezt, hogy
László Noémi költészete nem egyszer ebben a kötetben fedezéknek,
menedéknek, a rejtőzés helyének "használja" a "vonzó" külsőt. Hogy aztán a
megteremtett pozícióra reflektáló magatartás révén olyat is elmondhasson,
ami talán könnyebben fölismerhetővé tehetné az egyébként mindig vitatott
és sosem eléggé "meggyőző" költői intenciót (azaz a lírai én versbe
rejtett intését vagy sugalmazását, miképpen tárul föl olvasás közben az
"értő" - van olyan? - olvasónak). Hiszen a túlzottan szójátékos vers
mainapság a torzított idézési módszerrel nem annyira szétírja
költő-elődeit, mint inkább önmagát emancipálja, emeli - nem csekély
magamutogatással, nyelvképző erőt tulajdonítva magának - a költő-előd
mellé, s a túlélő jogán végezve el költészetek összeolvasását. László
Noémi mellőzi a széles körben alkalmazott eljárást, s ahol cím szerint
utal egy esetleges előszövegre, a versben eltérít a ráolvasás
kényelmes-megnyugtató aktusától. Így A gazdát bekeríti háza nem
Babits-átírást, áthallást készít elő, még megszerkesztettségében sem
utasít a Babits-olvasáshoz, hanem a személyiség elbizonytalanodása,
világba vetettsége tematizálódik, a megnevezhetőség a tét az első
versszakban, s erről kiderül, hogy a szinesztéziás megismerés nem biztosít
valódi ismeretet, a második versszakban viszont hiába ismétlődik meg az
"egyetlen biztos" tételezése, mivel egyrészt a magányba taszít, másrészt a
szétszóródáshoz járul hozzá, s így az értetlenség konstatálásával cseng ki
a vers. Egy másik, hasonló módszerrel megalkotott vers címe: Intés az
őrzőkhöz. Ahelyett, hogy a vers a századfordulós modernségből kinövő
vagy odautaló toposzt "fejlesztené", írná tovább/át, eljátszik az őrzők
többértelműségével, és innen, mármint e többértelműségtől elindulva
"metaforizálja" a szavak közvetítette materialitást, ezáltal
újra-gondoltatja azt, ami sugallhatná a közéleti költészetet, netán az
elkötelezettség irodalmát.
Mindezt nemcsak azzal
éri el, hogy a "közéletileg", jelentéstanilag terhelt szavakat,
kifejezéseket (olyanokat, mint vert sereg, informált a század, béke,
tartalékolási láz, bankban) metaforikus viszonyba állítja (egymással), és
ezzel materialitásukat súlytalanítja, hanem ez egész processzust a
versben-léthez jutás, a versben-keresés, ezáltal versben-találás
akciójának rendeli alá. Ilyeténképpen azok az "őrzők", akik kiállítanák a
tartalékolási kézikönyvet, amely természeténél fogva hiányos, kontárokként
félremérik a tartalékolási lázat, legföljebb az anyagi közvetítettség
számonkéréséig lehetnek kompetensek, a versben-lét nem tartozik az őrzők
hatáskörébe.
László Noémi
játékosságában jórészt különbözik a kortársaiétól. Talán nem túlzás azt
megkockáztatni, hogy aképpen bízik a nyelvben, pontosabban, olyan
mértékben bízza magát a nyelvre, hogy hangsorok összehangzása segítségével
reméli kinyerni a szinte csupán eufonikusan összezengő szavakból a
"jelentést". S éppen azáltal, hogy az anagrammatikus játék látszólag nem
több, mint kísérlet a rokonhangzású szavak egy mondatba foglalására, A
jó szó című versben határozott fordulat jelzi, hogy többről van szó,
mint könnyed verselésről: az egymásra halmozott hasonló hangzású szavak a
kimondás, a kimondhatóság ígéretét nem képesek teljesíteni, hiszen a
jelentésképződést a hanghatásba veszés teszi csekély esélyűvé, s így az
elkomoruló befejező sorok a kimondatlanság függvényébe kerülnek. Az
óhajtással indított vers hamar függeszti föl a jelentésadás igényét:
"volna egy jó szavam, ha szükség / volna ilyenre itt, de nincs." Ami nem
bizonyos, hogy a nincs a főmondatra vagy a feltételt tartalmazó
(időhatározói) mellékmondatra vonatkozik. De a "nincs" megindít valamit,
ami nem gondolat, hanem hanghatás: "Erre jönne a tincs, a kincs, / a
kilincs, a bilincs, a lincs..." Persze, fennáll a lehetőség, hogy az erre
jönne a kívánt jó szót idézi-e meg, a szükséget-e, vagy csupán az
összecsengésből adódó lehetőségekkel él-e, így kétséges, hogy a nincs
tagadja-e azt, ami "erre jön", vagy pusztán hangzásban rokon kifejezések
sorozatát idézi-e elő, olyan szavakét, amelyek között nem könnyű
megtalálni az összefüggést (esetleg a közrefogottság, lekötözöttség,
körülzártság jelentése tulajdonítható részint távoli közös vonásként). Az
ötödik sort kezdő "arra pedig", a "nincs"-et megelőző feltételezéseket
hívja vissza (ha szorosabb logikát tételezünk a versben). E szorosabb
logikát viszont némileg kétségessé teszi, hogy ismét teret enged a vers a
hasonló hangzású szavak hangoztatásának, itt azonban szorosabb a
kapcsolódás, s a "barna rög" előkészíti a "végkifejletet": "arra pedig a
barna rög, / görög, pörög vagy dübörög, / dobban vagy koppan". A versnek
ezt az "egységét" vessző választja el a következőtől, jóllehet
elképzelhető volna a folyamatos beszéd. Ám ez az elválasztás
figyelmeztetésnek hat, nem teljesen új gondolat kezdődik, inkább az
előkészítés ér véget, s egy végső mozzanat teljesedik ki. Azaz a némi
elválasztottság és a folyamatosság ellentmondása nem engedi, hogy
határozottabban lehessen állást foglalni az alábbi verssorokat értelmezve:
"aszerint, hogy a ki nem mondott / szavaktól koporsómban éppen / milyen
kicsire zsugorodtam". Térjünk vissza egyelőre a kezdethez: a jó szó
kimondható, ha szükség volna rá, de nincs. S bár a jó szóra nincsen
szükség, a továbbiakban szavak kimondására kerül sor, majd újabb
szavakéra, ezúttal azonban - mint volt róla szó - az utolsó két sorból
visszatekintve más hangsúllyal, a fonikusságot tekintve változatlanul, a
jelentéstulajdonítás számára azonban több esély nyílik. Az utolsó négy sor
változtat az eddigi verselésen, két rímtelen sort két rímes fog közre, s
az a tény, hogy a vers utolsó szava felelet a koppan rímhívójára, egyes
szám első személyű (először a vers első sorából tudható, hogy a vers
elbeszélője egyes szám első személyű, majd az első sor főnevének birtokos
személyragjával egy igei személyrag "áll szemben", ehhez képest az utolsó
előtti sor szava, a koporsómban az elbeszélő jelenlétét látszik
erősíteni), így mintha a versbéli jelenlét megfogalmazódása meg a szavak
kimondottsága-kimondhatósága közötti feszültség kínálna értelmezési
lehetőséget. Csakhogy a versből - úgy látom - az olvasható ki, hogy a(z
el)beszélő mintegy ki van szolgáltatva a szavaknak, nem áll hatalmában,
hogy mindentudó, sokat tudó, de legalábbis autoriter elbeszélője legyen a
szavaknak, a kimondottságnak, a kimondhatóságnak. S így az első
pillanatban inkább hangzási hasonlóságukkal egymásra rímelő szavak által
sejtetett összezártság, körülfogottság utalása az utolsó sorokban
konkretizálódik a koporsómban (személyre szabott?) anyagiságában.
Ugyanakkor
olyan líra-alakzatokra lehetünk figyelmesek, amelynek jól látható jelzése
a dalszerűség, az eufonikus hatásra törekvés versus elidegenítés az
önfeledt befogadás gesztusaitól eljárás alkalmazása. Még beszédesebben
tematizálódik mindez a Sörök, örök sörök című versben. A cím játéka
tovább hangsúlyozódik a befejezésben, ahol gondolatjellel elválasztva még
egyszer felhangzik ez a hangi játék, az oxymoron, hiszen valami
magasztost, lelkivel kapcsolatosat, ha úgy tetszik szakrálisként érthetőt
fűz egybe a vers poétikája a testivel, a gasztronomikussal, mindenképpen
az anyagival. Ez a szembeállítás, nevezetesen a retorikus
kérdéses/kétséges helyzetbe hozása a vers első soraiban a deszakralizáció
"műveletét" is elvégzi, mintegy a szakrális térből átvezet a profánba,
hogy a vers beleértett aktánsának fordított nevelődési történetét állítsa
színre, igénybe véve a felsorolás, a fokozás, a túlzás képiségbe vetített
pozícióit. S hogy ne tévesztődjék el a "hatás", a kancsal rímek
figyelmeztető funkciója, az ál-archaizáltság, a szólás kifordítása:
mind-mind egy szerkezetével retorikusra tervezett, ám a szituáció
deretorizált megjeleníthetőségét tematizáló versmenet keretébe illesztve
válik egy szubkulturális-matériális "közeg" megszólaltatásává. A vers
kezdete a "nagy" kérdésen ironizál, az alapfogalmak fennköltségét
szállítja alacsonyabb fokra, hogy aztán a negatív cselekvéssel térítsen el
ital és szentség összegondolhatóságától: "Egy sör még nem a kezdet, nem a
vég. / Nem veti a keresztet rá a nép." De nem kerül ki szerencsésebben a
társas együttlét megítélése sem: "Két sör igaz barát, haver, / Nem kelleti
magát: vedel." S ha akad ismétlődés a versben, ez a "kifordítottság"-ot
erősíti, a fokozás során nem tisztulnak a körvonalak, pusztán a szituáció
"festése" lesz plasztikusabb. Valamint: egyre újabb, az ismétlést,
fokozást degradáló fordulatok merülnek föl. Nem a "költői" beszéd
jelentéktelenedik el, inkább az elbeszélő vonultat föl újabb meg újabb
eszközöket a sörözés stádiumainak és a vele kapcsolatos beszéd
kiüresedésének, a verbalitás jelentésfosztódásának érzékeltetésére, egy
retorikátlanná süllyedő retorika megszólaltatására: "Három sör pedzi már a
varjakat, / hogy hány ló, hány határ, hány part szakad. / Négy sör a
kezdet és a nap heve, / vasvillapengetés szállong vele." Mintha a
tulajdonított jelentés függetlenedne a hangalaktól, a szólás attól a
jelentéstartománytól, amelyben érvényesen fölhangozhat. Efféle előkészítés
után, amely a "privát" szférából merített, következhet az újabb
deszakralizációs stádium: immár kilépve a személyesség köréből egy
nagyelbeszélés áhítat-igénye szenved kárt, az elszabaduló és az "alkoholos
befolyásoltság" hatására önállósuló beszéd-"kényszer" visszhangozza a
nemzeti narratíva néhány összetevőjét, amelynek a jelzett szituációba
helyeződése részint a beszéd tárgya és az elhangzás körülményei, továbbá a
szakralizált emlék és a felidéződés hogyanja között feszültséget gerjeszt,
annál is inkább, mivel csupán közbeeső állapotként bukkan föl a
hazafiaskodás verbalizmusban kifutó szava. S mert közbeeső stádium,
amelytől a képzeletibe, a képtelenbe vész a söröző retorikája, a fokozódás
egy pillanatnyi megnyilatkozásaként azonos értelművé-értékűvé válik, mint
a többi, a negatív "nevelődés" során kimondott, kigondolt helyzet:
...öt sörnél felmerül a Don-kanyar,
hat sörnél talpra áll a rab magyar,
hét sör hintó, hajó, tengernyi vész,
nyolc sör a kuncogás, a hencegés,
kilenc sör bökkenő, hogy hányadik,
tíz sör rezel, paráz, bujálkodik,
tizenegy sör hadar: megyek-jövök,
a többi eltakar - sörök, örök sörök.
Ez a vers nemcsak azzal válik ki a kötetből, hogy szinte kivételes erejű humorral
nevez meg olyan köznapi helyzetet, amelyet a szakralitás elemeivel szembesíthet,
továbbá az adottnak tűnő szám-ozásban rejlő lehetőséget fokozásra használja,
hanem mindenekelőtt azzal, hogy itt sem térül el a vers az akár virtuóznak is
nevezhető megszerkesztettségtől, a rímek beszédességétől, a dallamosságot kölcsönző
belső rímtől (mint például a följebb idézetben: hadar-eltakar, melyben az összecsengést
nem gyengíti, de kimódoltabbá teszi a jelentésbeli eltérés), a szóalkotás diszkrét
"önkényessége" (a Petőfitől, Eötvöstől és Jókaitól idézhető szállong,
továbbá a paráz, az említett, de még le nem írt "kancsal" rím: csipet-csapat-csapot-papot,
még a zárójelek között megjegyezve, hogy nem ad többletjelentést ennek a trouvaille-nak,
ha Petőfi Csokonai-versét is idegondoljuk, mivel sokkal inkább a szójáték és
a szituáltság egybelátása a fontosabb). Aligha tévedek túlságosan nagyot, ha
lényegesnek minősítem az elbeszélő szabályos mondatszerkesztésre törekvését,
a pontosan kitett írásjelek minuciózusságát, a nominális mondatok váltogatását
azokkal, amelyekben több ige is található. Egyszóval itt sem marad el a harmónikus
előadás látszata, a ritmust-rímet, szóhasználatot tekintve a dallam őrzése ("Intés
az őrzőkhöz"?), azaz: mindazoknak a sajátosságoknak megtartása, amelyek a korábbi
László Noémi-kötetekből ismerősek. Ugyanakkor nemigen állítható, hogy ez a fajta
versfelfogás önmaga ellen fordulna, önirónikus gesztusokkal figyelmeztetne lírai
én és "rezonőr" én ellentétére. Ez inkább a kötetegésznek volna tulajdonítható:
a cikluscímek folyamatos olvasása némileg enigmatikus történetet ígér, mindenesetre
a cikluscímmé emelt versek korántsem szavatolják a vers külső körein megvalósuló
"harmóniát", inkább a harmónikus-megnyugtató külső leplező funkciójáról árulkodnak.
Az első ciklus címe: Semmi himnusz, a címadó vers pedig cikluszáró helyen
hangsúlyos.
Egy műfaj tagadása, ha úgy tetszik, negatív "ars poetica",
elhatárolódás például az első kötet néhány versének életre tártságától, zengő
életigenlésétől. A vers segítségével azonban kideríthető, hogy a lírai én pozíciója
a szüntelen halasztódásban jelöli ki önmagát, másként szólva a "mintha" lehetőségeiben,
esetlegességében, ez a "mintha" játssza el az én-nel az életet és a halált,
az előbb-et meg az után-t, s e köztesség elképzelése, esélye és esélytelensége
egyszerre lehetetlenítené el a "himnusz"-t. A vers közepén szűkszavú híradás:
"Hirtelen nincs se kívül, ,se belül", és ez az a nem-hely (nem utópia!), ahol
a megszólalásnak tere nyílhat. A következő cikluscím, Családfa, közvetlen
nem idéz föl hasonló című verset, a Vízözöntől az Organikus torzóig
inkább a verslétezés kontextusáról kapunk versinformációkat; a Helytörténet
helyezi ezt a létezést perspektívába, méghozzá egy önmagát a felismerhetetlenségig
rejtett, és a köztességben a megnevezés számára nyitott, a rímeléssel szorosra
fűzött, az ellentétezéssel merészen kitárt megnevezés révén lehetségessé váló
megismerési aktus ígérete tetszik ki. Ami azonban fenntartja a bizonytalanság
látszatát, hiszen még a bizonytalanság is látszat, s amelyben az ellentétek
létezése aképpen indokolható, hogy a másik pólus szavatolja az egyikre ismerés
esélyét. A vers első két sora az egymásra vonatkoztatások dichotómiáit fűzi
össze: "A váll alatt együtt lakott a vég, / a rég, a semmi. A még, a lenni."
E főnevesülés folytatódik, mintegy ráolvasásszerűen: "A becs, a bűn, a vágy,
a tisztesség, / az[!] látszatélő és a tetszhalott." (Ez utóbbi kettő egymás
szinonímája(?), és legfeljebb a másképpen mondás mentheti a tautológiát, amely
itt nem hibaként minősül, hanem, ha úgy tetszik, "trópusként".) A befejező két
sor felülírja az eddigieket, írhatnám úgy is, kibontja, értelmezi, lezárja,
kijelöli a lent és a fönt "helyét", "tartalmát", a talán túlságosan is tökéletes
"szerkezetben": "A váll alatt mind kővé vált, megégett, / A váll fölött a tiszta
ég lakott." A harmadik ciklus címe: Hangok a szomszéd szobából, első
megközelítésben Apollinaire beszélgetés-verseire gondolhatnánk. Csakhogy itt
nem a lejegyzőhöz eljutó mondattöredékek kerülnek egymás mellé, csúsznak egymásra,
hanem a lírai én és egy feltételezett másik "hangjának" egybecsengése, fenntartva
annak lehetőségét, hogy a másik is én.
Kiváltképpen A másik (ön)megszólítása teszi
lehetővé ezt a halk feltételezést, amelyet épp az utalások címzettjének megnevezése
tesz védhetővé: "hordod magadban, felásatlan / kertet, gondatlan árnyékok /
helyét...", "majd: "ahol soha / nem látott figurák / jönnek feléd..." A lírai
én elbeszélővé válik, csupán annak "megfejtése" hárul az olvasóra, kinek a történetét
beszéli el, egy másik szobából hallgató hangét-e vagy a sajátját, amely úgy
hangzik, mintha a másik szobából lenne (át)hallható? Az Utca ház az előző
két ciklust látszik folytatni, a környezeti tényező motivikusan konstruálódik,
rétegződik, a tényszerű megállapítástól a lehetségesbe vált át a cikluscímet
adó vers, bevonva az álomlogikát, amelynek visszafordítása részint a már több
ízben emlegetett köztességhez hoz újabb adalékot, részint az ébrenlét álomszerűségét
jelenti ki képiségével. A Katasztrófakezelés a válságba forduló éntudat
ciklusa lehetne, ha a cikluszáró helyen nem éppen a Katasztrófaellenőr
állna (a bemutatott Sörök, örök sörök meg az Intés az őrzőkhöz itt
helyezkedik el), illetőleg nem az Életgyakorlat verssel indulna a ciklus.
Így az életgyakorlat kezdeti állapota értelmeződne a katasztrófaellenőr tevékenységében,1
ha László Noémi a racionalitás beszédét működtetné, ám retorikája a racionalitást,
legalábbis annak nevelődéstörténeti változatát zárójelbe teszi, s a lírai személyiségkonstruálás
előtt meredő nehézségek bejárására vállalkozik. Az életgyakorlat kiegészítése
a halálfélelem, a kettőt az köti össze, hogy mindkettő megkülönböztető vonásaként
jelződik: "úton útfélen új / ismeretséget kötni". Mindaddig a versben időhatározós
szerkezetekbe ékelődnek a téridős viszonyok, idővé váltva a teret, a konkrét
jelöléstől a metaforikusig hatolva. A Katasztrófaellenőr olyan személyiségkonstrukció,
amely részint negatívumokban alkotódik meg, részint tulajdonságoknélküliségében.
Ez utóbbi nem úgy értendő, hogy ne lennének leírható vonásai, cselekvéseiből
ne lehetne lényére következtetni. Csakhogy egymástól független cselekvései nem
adódnak össze, egyik tulajdonsága cáfolni vagy kizárni látszik a másikat, és
ebben az eldönthetetlenségben még tükörképének megszerkesztésére sem nyílik
esély ("Kinéz minden lopott tükörbül.") Fordított vagy ellen-Narcisszuszként
önmaga számára is titok marad: "Minden kút fenekére lát, / s nem ismeri saját
magát." Értelmezésemben: átlát a vizen, ahol nem tükröződik arca, nem ismeri
föl (miként cselekvéseiben sem ismerte föl) "saját magát". A Kérdőív álmodozóknak
igyekszik kiterjeszteni a személyiség kompetenciájának határait (Mindent
a kézben), ám a Határesetben a kiasztikus indítás sem segíti a kiengesztelődést,
a megbékélést, hiszen az ártatlannak tetsző szószerkezetekben ott rejlik az
addigiak megsemmisülésének lehetősége, a "kifordítás" korántsem "dialektika",
hanem tétovaság, olykor törlésjel alá helyeződés, minimalizálás. A kifordítás
szóegységei aztán variálódnak, szerkezetek alakulnak át, olykor degradálódnak,
máskor fontosabbá emelkednek. Az első versszak nemcsak az alaphangot adja meg,
hanem invariánsként fogható föl, kijelöli az önértés/önértelmezés "határeset"-eit:
A hang határa és a határ hangja
kiáltáspuszta pusztába kiáltás
kitáncolás vagy visszatáncolása
puszta hallásunkkal még felfogható
zsivajhatáron.
A határ, a hang, a kiáltás meg a puszta jelentéseinek változatait kínálja föl,
különféle mondattani helyzetben artikulálódik, amelynek a továbbiakban több
következménye lesz: "a hang" majd "hatás"-ával lehet jelenlévő, a hallás hallgatólagosságba
rejtőzik (anagramma), de a hang hatása "határok közt" mozoghat csak, ám a homlok
alatt már csupán "hatásvadászat"; a hatásból az utolsó szakaszra "lakhatás"
válik, innen viszont talmi távlatok nyílnak, a győzelmi ünnep fegyverszünet
vagy szerződéses béke eredménye, amely viszont feltételezi, hogy jegyet az alkalomra
szerezni, lopni, hamisítani lehet(?), kell(?). Mindenképpen határeset
a Határeseté, amely feltételrendszert körvonalaz a terjedelem igényelte
szűkszavúságával, jóllehet a "kiáltáspuszta pusztába kiáltás" nemigen előlegezi
meg a megszülető kompromisszumot. A személyiség eképpen tanácstalanná válik,
a kezdetnek a befejezés nem beteljesülése, a történet aligha mondható egyenesvonalúnak,
s a versvégi kérdőjel válasz nélkül marad. Akár feltűnőnek is volna mondható,
hogy a ciklusnak minden verse kérdőjellel fejeződik be, azaz nem fejeződik be,
ezek a versnyi kérdések éppen úgy érintik az "alapdolgokat" (verscím), a személyiség
cselekvéslehetőségeit vagy elmulasztott lehetőségeit ("Hány világ nyelvét beszélte,
/ mióta született?"), a kíváncsiságot ("tudni szeretném: / amit elveszítek /
ki viszi haza?"), de nem kevésbé a hol összerakni próbált, hol szétesni készülő
világot: "az összehordott tényeket / mi tartja fogva / az odaát és ideát között,
ismeretlen, / távoli fényt villogtató vizekben?" A cikluszáró Ellenköszöntő
visszautal a Semmi himnuszra, a kérdéssorozat a létezés autentikusságát
célozná meg, noha éppen ez az autentikusság kérdőjeleződik meg a kérdések során.
A záró szakasz az ismétlődések értelmetlenségét (unalmát) hangoztatja, kétségbe
vonván a szokványos lét értelmességét: "Hány idegen vidékre vet / az untig ismert
lendület / a sorsszerűtlen szenvedés? / Mire való ez az egész?" Az Aranykürtök
(itt található az idézett A gazdát bekeríti háza) tétje részint a Műfajmeghatározás,
amely hattyúdalként határozódik meg, részint a ciklus címadó versében
a köznapitól a mesebeliig tartó ráismerési, azonosítási folyamat, a környezet
számba vétele, s a sejtetés, hogy mindannak, ami e megjelenített kisvilágban
létezik, az álomban rejlik hitelesítése. A befejező sor mitológiai függelékként
ezt az álomit látszik kiegészíteni.
A kötet utolsó ciklusának címe: Az Óperenciás2,
ez a ciklus első verse egyben. Az Aranykürtök néhány motívuma variálódik,
a sárkány meg az álom (az Aranykürtökben mindössze alszik) kereteket
jelöli ki, amely keretek között az alvásban fölmerülő töredékek sorolódnak egymásután,
a képzeleti a nappal törmelékeiből áll valamennyire össze, köztük találhatók
a "szavak és félszavak", s az álom óperenciás meséje egyfelől a gyermekivel
egyenlíti ki az alvásban fragmentálódó "világ"-ot, másfelől éppen a sárkányutalással
jelzi, hogy a "gyermekmese" sem feltétlenül idilli tartalmakat közvetít. A kötetzáró
O. A Bolond út-metaforája a bevégzetlenségről hoz hírt: az allegorikus
tájakon haladó (kinek személyisége a névtelenségbe burkolózik, a Figura jelölés
irodalmi alakot éppen úgy jelölhet, mint a vers-szereplőt) személyiség lentjével
nem az elvárható "fent" áll szemben, hanem részint útját kísérve, részint tőle
függetlenedve: "szemmagasságban / a fecskék Egyiptomba tartanak". Aligha a szabadság
vagy a szabadulás allegóriájaként olvasható, talán az úton-levés két változata
fogalmazódik meg, s hogy a Figura is úton van, s a fecskék sem érkeztek még
meg, bár legalább a fecskék tudják úti céljukat, a lezáratlanság ismételt demonstrálásával
fejezhetjük be a kötet olvasását. Amit másképpen úgy fogalmazhatnék meg, hogy
a negyedik kötet lehet "korszakhatár", de lehet olyan típusú összegzés, amelynek
során inkább a részlegesen felhasznált lehetőségek további módja előlegeződik.
Éppen ezért nemigen tudnám tömören meghatározni, pontosan hova érkezett meg
László Noémi, melyik az a pont, ahonnan tovább fog indulni. Inkább arra szeretném
vetni a hangsúlyt, hogy egyre markánsabban igyekezik azon, hogy jól látható,
szuverén személyiségként képviseljen egy költészettípust a magyar irodalomban.
Miközben a versszerűség szűkebb értelemben vett poétikai kritériumaihoz ragaszkodni
látszik.
Egy más nézőpontú elemzés ennek a lírának "nőiségét"
is bevonhatja a vizsgálatba, olyképpen, hogy a női, ahogy az írónő írja problémáit
fejtegeti. A magam részéről célszerűbbnek vélem, ha ezúttal eltekintek ettől,
és inkább a kötet felépítésével, a megszólaltatott nyelvi világgal foglalkozom.
Annyi számomra bizonyosnak tetszik, hogy László Noémi elmozdult a puszta dalszerűség,
a mívesség, az ut musica poesis pozíciójától, amelyet igényesen töltött föl
tartalommal, de amely magában rejtette a leszűkítettség, a merő ismétlődés veszélyét.
Költői természetéhez tartozik, hogy a váltás nála nem robbanásszerű, a látványosabb
gesztusoktól tartózkodik; inkább a szívós építkezés, a saját lehetőségeinek
megtapasztalásából származó, megfontoltabb változtatási igény jegyében lép tovább,
elutasítván a divatosabb megoldásokat. Az önmegismerés érdekében teremti meg
a másikat, a nehezen körvonalazhatót, a többféleképpen érthetőt. Az Ábécében:
"birtokba venni volna jó, / lélekarányosan, birtokba / venni végre önmagam".
A mögöttes tartalomban: "de hol a megingathatatlan / lélek bennem // amire támaszkodva
már / leírhatnám: szerelmem / anélkül, hogy azt érteném: / szeretsz, nem?" Fejeződjék
be olvasásom ezzel az aligha megválaszolható, László Noémitól idézett, jól előkészített,
de rövid, korántsem rövidre zárt kérdéssel. (Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár
- Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2004)
1 Az Életgyakorlat a hermeneutika felől is tekinthető
lenne. Vö.: "Az irodalom társadalmi funkciója és annak eleve adott lehetőségei
csak ott derülnek ki, ahol az irodalmi élmény behatol olvasójának - »életgyakorlata»«
által meghatározott - elvárási horizontjába, befolyásolja alapmegértését,
és így visszahat társadalmi magatartására." Hans Robert Jauss: Irodalomtörténet
mint az irodalomtudomány provokációja. In: Recepcióesztétika-esztétikai
tapasztalat-irodalmi hermeneutika. Vál., szerk., utószó Kulcsár-Szabó
Zoltán. Bp., 1999. 77.
2 Az Óperenciás (tenger) részint a mesére, részint a történeti
kutatásra nyit. Vö.: Dömötör Sándor: Az Óperenciás tenger és a valóság.
Magyar Nyelvőr 1948. 235-242.; Győrffy György: A honfoglalásról
újabb történeti kutatások tükrében. Valóság 1973. 7: 44.