Zsidó Ferenc
Lenti világ
László Noémi harmadik verseskönyve Esés után címmel jelent meg
a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában, az Előretolt Helyőrség
könyvek sorozatban. Az 1973-ban született szépreményű hölgy a transzközép
társulat tán legeredetibb tagja, a Helyőrség hűtlenkéje, saját vackának
megugatója, aztán ugyanoda morogva visszatérője.
Aki ismeri László Noémi első két kötetét (Nonó - 1995, Az ébredés
előterében - 1996), az könnyen rá fog hangolódni e harmadikra is.
A szerző többé-kevésbé sikeresen elkerüli az Előretolt Helyőrség
által oly sokat hangoztatott popularitás csapdáit, a teremtett világ eredeti,
csak többnyire bosszantóan lehangoló, pesszimista.
A kötet rendező elveként is felfogható cím nélküli nyitó tétel megteremti
az alaphangulatot: „Érvénytelen a begyakorolt gravitáció. Ma más törvény
szerint bontakozik ki a zuhanás”. Jól kezdődik, nemde?
Egy, a külvilágot sztoikusan, máskor öniróniába hajló szomorúsággal figyelő
lírai ént pillantunk meg, aki saját életét is kívülállóként vizsgálja. Posztmodern
érzések uralják a kötetet. A kizártság, bezártság és hiábavalóság érzése visszatérő:
„Délben születtem. Emiatt túl későn indultam.” A kifejezésforma
megkapó, eredeti, az érzések viszont idegennek tűnnek. Pesszimizmusa
mindenkinek van, raktáron is, nincs szükség egy újabb kötetre a tálaláshoz.
Szerencsére, később előtérbe kerül a sztoikus önvizsgálódás, és
ekkorra a hangulat szinte évődőre válik. A lírai én a külvilággal
ugyan nincs jóban, de önmagával igen. A kötet csúcspontját mindenképp azok
a versek képezik, amelyek az ember kicsinységét, közönségességét, mindennapiságát
hozzák emberközelbe, úgy, hogy a kicsiny, közönséges ember nem válik otrombává,
állatiassá, közönségessé. Megmutatja a bennünk élő profánt úgy, hogy
a hangsúly azzal ezzel való szembenézésre tevődik: „Nem konyítok
az elalváshoz / pedig álmos / és szemtelen és jóllakott vagyok.” „Pimasz
vagyok. A biztonság szívemnek mit sem ér. (...) jelentéktelen dolgokon gondolkodom,
/cseppet sem szégyellem.” (Credo).
Szimpatikus az a szerzőben, hogy nem próbál túlbonyolítani dolgokat:
érzéseket és azokat érzékletessé tevő költői képeket. Az ember egyre
egyszerűbb - talán épp a világ bonyolultságának ellenében: „Akármi
történt, átlátott magán, / és azokon is, akik elviselték. / Szerette őket.
Unta is nagyon.” Ez nem közönségesség, hanem tán puritanizmus. Van,
amikor a test mondja ki a lélek szavát is: „A testet szavak nélkül gondolom,
/ mert a beszédet nem érti a testem. (...) Rakosgatom a csuklók vonalát. /
Tudom, mit őrzök, mit felejtek el. / A hátgerincen merre fut a fény:
ez érdekel.”
Tárgyiasságról nem beszélhetünk László Noémi esetében, a versek mégis egészségesen
mértéktartóak. Még a szerelemben is - amely a kötet visszatérő motívuma.
Könnyeden, szinte félvállról beszél az emberi kapcsolatról, de valahogy mégis
szimpatikus ez a magatartás: „Szerettelek, amíg szerettelek. Ezentúl
jó, ha magammal megférek. (...) Amit köszönni illik, köszönöm. (...) Meguntam
életed legjobb kapcsolatát.” Kár, hogy ebben a témakörben egy-két giccsesebb
kép is felüti a fejét (pl.: „Engedj utamra”).
A képek elsősorban nyelvi értelemben hoznak újdonságot, a versekre egyébként
szikárság jellemző, kevés művészi eszközt használ a szerző,
bár egy-két izgalmas metaforát elrejt itt-ott. Mintha ő is csak cifra
szolgának tekintené azt, amit megír. A szövegteremtésben tehát nincs semmi
öncélúság, posztmodernitás.
Mindent összevetve, izgalmas hangvételű, az Előretolt Helyőrség
gyermekbetegségeitől mentes kötettel rukkolt ki a költő, melynek
csak rövidsége és néhol a túlzásba kergetett pesszimizmusa bosszantó. A nagy
áttörésre tán még várnia kell László Noéminek, de a transzközép szűkös
világát már szétfeszítheti ezzel a könyvvel is. A záróvers (Nyomok a homokban)
remélhetőleg nem jelent majd rossz óment a kötet életére, a verssé morzsolódott
lélek nem tűnik el a mohó homokban.